Június hava
Június (más néven nyárelő vagy Szent Iván hava) az év hatodik és 30 napos hónapja. A csillagászati nyár a nyári napfordulóval veszi kezdetét, ami az év leghosszabb nappalát jelenti. Ekkor a nappalok hossza megközelíti a 16 órát is.
Hagyományos és kulturális vonatkozásokban:
- Név eredete: A római mitológiából származik, Junó istennő nevéből, aki a szülés, a házasság és a család védelmezője.
- Népi elnevezések: Régi magyar nevén nyárelő hava, a székelyeknél Napisten hava, a hagyományban pedig gyakran Szent Iván hava.
- Kiemelt ünnep: Szent Iván napja (június 24.), amelyhez a nyári napfordulóhoz kapcsolódó tűzgyújtási és termékenységi népszokások fűződnek.
A ma használt, a rómaiaktól átvett hónap elnevezések nem igazán tükrözik az időszak adottságait. A mostani, 6. hónap nevét Júnó istennőről kapta, azonban beszédesebb a korábbi Nyárelő, vagy Szent Iván hava, vagy akár a még korábbi Napisten (Nyári Napforduló miatt) elnevezés.
A korábbi időszemlélet a mostani véges, lineáris, beszűkült látásmódhoz képest körkörös, ciklikus volt, tehát évkörben éltek és gondolkodtak, amelyen belül az ünnep (szent) és a hétköznap (profán) jól elkülönült egymástól.
Ebben az évkörben az alapvető változást a Nap járása, vagyis a Napút határozta meg. Ehhez igazodtak az ünnepek, amelyeket egy-egy "kapunak" is tekinthetünk, illetve a munkavégzés, a Természet változásával összhangban. A négy legjelentősebb vízválasztó is a Naphoz kapcsolódott, ezek a Téli és Nyári Napforduló, valamint a Tavaszi és Őszi Napéjegyenlőség. Az első kettő a keresztény hitrendszerben is megmaradt (az ősi gyökerek kiirthatatlanok voltak), csupán átalakult jelentéstartalmuk.
A Téli Napforduló, vagyis a Fény születése (kara csun – karácsony = a sötét fordulása) lett Jézus születésének, a Nyári Napforduló, vagyis a Fény diadala pedig Keresztelő Szent János (Iván) ünnepe lett. Az 1582-es naptárreform előtt ezek alapvetően egybeestek a csillagászati ünneppel, vagyis karácsony a Téli Napfordulóra, Szent János napja pedig a Nyári Napfordulóra esett. Sajnos ez mára nincs így, néhány napos elcsúszás van a tényleges csillagászati esemény és a naptárba bevésett ("fixált") ünnep között. Például a Téli Napforduló Álom / Karácsony (december) 20-21-22.-re esik, de szenteste mindig 24.-e, karácsony pedig 25.-e. Nyáron ugyanez a helyzet.
Visszatérve a hónap jelentőségére: ekkor ünnepeljük a Fény diadalát, vagyis a Nyári Napfordulót, amikor leghosszabb a nappal és legrövidebb az éjszaka – ez lett, mint fentebb láttuk Keresztelő Szent János (Iván) ünnepe. Ő hirdette a Megváltó eljövetelét, aki "Tűzzel" kereszteli majd a Lelkeket. Mint tudjuk, János unokatestvére volt Jézusnak, és pontosan fél évvel volt idősebb (ennyi idő van a két Napforduló között is). Ezért történhetett, hogy bár Jézus a sötétséget (tudatlanságot) elsöprő Fény (akinek "növekednie kell"), mégis az idősebb János (akinek "alábbszállnia" kell) keresztelte unokaöccsét a Jordán vizében, és csak utána kezdett nyíltan tanítani és csodákat tenni.
A néphagyományban igen jelentős, az aratást szinte közvetlenül megelőző ünnep Szent János (Iván) napja. Ekkor tartották a még kereszténység előtti időkre visszanyúló szent (szer) tüzek meggyújtását és a tűzugrást (amely vélhetően a korábbi parázson-járás szertartások elcsökevényesedett változata). A Szent Iván estéjén gyújtott Tűznek mágikus erőt tulajdonítottak, formáját, meggyújtását tekintve is különlegesnek számított. Gyakran beletették az előző évi aratókoszorút is – jelezve a hamarosan kezdődő aratását.
A tűzugrásnak, a "megfüstölésnek" az egészség-, a szerelem- és gyermekáldás varázsláson túl a megtisztulás, a védelem, a rontáselhárítás volt a fő célja. Láthatjuk tehát, hogy még a keresztény kultúrkörben is elevenen élt a korábbi korokhoz visszanyúló Tűz-tisztelet.
Szent János (Iván) havában nem is lehetne más a hónap műtárgya, mint a néprajzi gyűjteményünkben található, a gyermek Keresztelő Szent Jánost és a Bárányt ábrázoló, papírra készült, aranyozott szegéllyel keretezett olajnyomat. Az ábrázoláson a háttérben megjelenik a kereszt, az előtérben pedig a (piros többféle árnyalatában pompázó) rózsák, amelyek Jézus értünk hulló vérére, az "égi harmatra" utalnak.
Forrás: Szoboszló képeskönyve; Netfolk; Simon Tamás néprajzkutató; fotók: Google Képkereső